Köztudott, hogy bauxitbánya néven indult az ötvenes években az uránérctermelés, de arról kevesen tudnak, hogy „Csizmadia elvtárs” miniszteri megbízott 1955-ben a soproni egyetemen 36 friss diplomás mérnököt – köztük volt egyik beszélgetőpartnerünk, Sallay Árpád is – toborzott az induló uránbánya első magyar vezérkarának. Ők vették át az orosz szakemberektől a munkát, akik 1953-tól 1956-ig előkészítették a Mecsekben az uránbányászatot. A vájvégiek a szénbányáktól érkeztek, mert itt az egyébként is igen jó bányászfizetés 10 százalékkal még magasabb volt a sugárvédelmi pótlék miatt.
Varga Mihály 1960-ban érkezett Pécsre vájártanulónak, s akkoriban évente százan kerültek ki innen képzett föld alatti szakmunkásként. Aztán végigjárta a ranglétrát, elvégzett minden szintű szakiskolát, és 16 különböző munkakör végén vezérigazgató lett.
Sallay Árpád így emlékszik a kezdetekre:
– Bakonyán, a II-es üzemben még külszíni érces kibúvásokat is fejtettünk és tárófeltárással indultunk lefelé. Ez volt az egyetlen olyan üzemünk, ahol még lóvontatású csilleszállítás volt. Az I-es bányaüzemben, Kővágószőlős előtt a kutatóaknákat is tovább mélyítették és hivatalosan 1958-ban kezdődött az üzemszerű termelés mindkét helyen.
Az évtizedek során született jó néhány bányatechnikai bravúr, 13 aknát mélyítettek le, ebből négyet ezer méternél mélyebbre. Egyedülálló volt, hogy az egyik aknában kötélvezetéssel haladtak a kasok. A IV-es szállítóakna volt az ország legmélyebb aknája, a maga 1146 méterével, hazánkban a legmélyebb pontra, 1365 méterre pedig a 13/23-as vakakna ért le, ahol a kőzethőmérséklet elérte az 57 Celsius-fokot és hűteni kellett a levegőt. Az sem volt szokványos, hogy Bakonyán a föld alatt egy több száz méter hosszú személyszállító lanovka-pályát hoztak létre.
Jöttek aztán ide az ország minden pontjáról a legkülönbözőbb végzettségű emberek dolgozni, akadt köztük tanár, jogász, orvos is, a gyors meggazdagodás reményében. Hát milliomos nem lett közülük senki, de tisztes életmódra alkalmas volt a kereset, miután a szakmunkás átlagbér két-háromszorosát lehetett hazavinni, a hűségjutalom pedig évente egy autó árát jelentette a nehéz fizikai munkát végzőknek. A helyzet pikantériája, hogy sokan éppen azért jöttek ide dolgozni, mert az volt a vélemény: „Az kizárt, hogy az uránérctermelést valaha is megszüntessék”, mégis bekövetkezett a kilencvenes években a lehetetlen.
Ha pedig érctermelés, innen vegyi dúsítmányt, úgynevezett sárga port szállítottak a Szovjetunióba. Megjegyzendő, szinte minden szocialista országnak volt saját uránbányája. A legnagyobb az NDK-ban üzemelt, a legrégebbi Csehországban, a legkisebb mennyiséget a bolgárok termelték. Itt említjük meg, hogy a MÉV legnagyobb kitermelt mennyisége egy évben 560 tonna uránoxid volt (440 tonnát vártak el, ennyit minimum küldeni kellett a paksi atomerőmű éves fűtőelem-felhasználása ellenértékeként).
A mecseki uránbányákban a csúcsidőszak a hetvenes évek első felében volt, akkor nyolcezren dolgoztak a vállalatnál. És ez nyolcezer család közel 30 ezer ember létbiztonságát jelentette. Összehasonlításképpen: a rendszerváltás idején, tudván már a bezárás közeledtét, az állomány ötezer főre csökkent. S még egy érdekes létszámadat: 1956-ban a mecseki uránbányászatban 179 ember dolgozott, vagyis nem egészen húsz év alatt több mint negyvenszeresére nőtt a létszám és kapacitás is, ami szintén rekord a magyar bányászat történetében.
A hivatalos bányabezárási időpont 1997. december 31-e papír szerint, de a valóságban már 1997 szeptemberében befejeződött a termelés. Persze a vállalat nem szűnt meg, csak társaságokra bomlott és a környezetvédelmi tevékenység, rekultivációs és bányabezárási munkák zajlottak tovább, jogutód cége pedig ma is létezik.
Felépítettek egy egész városrészt
Az uránbányászat jelentős kiszolgáló személyzetet is eltartott, buszosokat, konyhai és mosodai dolgozókat stb., számítások szerint további 3-4 ezer embert. Az országban az uránbányászat volt az egyedüli, ahol egyszerre indult az ipari és a kommunális beruházás: amikor az aknákat mélyítették, a dolgozóknak az otthonukat is felhúzták. Az első lakásokat éppen 1956. október 23-án adták át Uránvárosban. A városrészben összesen hatezer lakás épült, s több mint a felét a bánya hozta létre. Eredetileg húszezer ember elhelyezésével kalkuláltak, a központtól a Tüzér utcáig menetelesen csökkenő épületmagasságokkal, aztán felemelték 30 ezerre a számot és egyforma magas tízemeletesek épültek. A MÉV létrehozta emellett a Ságvári Művelődési Házat, nagy támogatója volt a PMSC-nek, az egészségügynek, a sport és a kultúra más területeinek is. Az állatkert, az erdei vasút építésében is segített, továbbá kutatófúrásai közül többet felhasználtak vízbázisok kiaknázására.
Mindvégig a MÉV-nél dolgoztak
Nem könnyű autentikus személyeket találni a mecseki uránérctermelés különleges pillanatainak felidézésére, mert sokan elmentek már a „nagy öregek” közül. Mindemellett Sallay Árpád és Varga Mihály az uránbánya működésének olyan meghatározó szereplői, akik adatokban és érzésekben is átfogó képet tudnak adni az itt zajló közel fél évszázados munkáról. Sallay Árpád az első vezetésre kiválasztott mérnökök egyike volt, és a bányaberuházásokat felügyelte mindvégig a Mecseki Ércbányászati Vállalatnál, míg napjainkban a Pécsi Bányásztörténeti Alapítvánnyal igyekszik maradandó emléket állítani az egykori ipari tevékenységnek. Varga Mihály pedig végigjárt minden lépcsőfokot a szakmai grádicson. Urános vájárként kezdte a munkát, aktívan tevékenykedett éveken át a termelésirányításban, a föld alatti munka biztonsági feltételeinek megteremtésében. Végül nem sokkal azelőtt lett a MÉV vezérigazgatója, amikor központilag bejelentették az uránérctermelés megszüntetését.