Kényelmesen elhelyezkedtem a pamlagon a tévé előtt, hogy végignézzem a Premier League huszonkettedik fordulójának záró mérkőzését, a Tottenham–Manchester United futballrangadót.
Amikor a nejem tudomást szerzett erről a „műsorszámról” csendesen felállította a vasalódeszkát, elővette a kimosott, száradt ruhákat, desztillált vizet töltött a gőzölős vasalóba, és nekidurálta magát…
Eközben én a képernyőre tapadt szemmel követtem a zöld gyepen zajló eseményeket. Olyan sem nem látok, sem nem hallok állapotba szoktam zuhanni ilyenkor…
Ahogy peregtek az események, alakultak ki sorra a helyzetek a pályán, a szpíker hangja úgy erősödött, mígnem elüvöltötte magát, hogy gól. Ekkor vette be Marcus Rashford, az angol válogatott és a Vörös Ördögök üdvöskéje a házigazda londoni „sarkantyúsok” hálóját. Még a jelenet ismétlését néztem, amikor a párom, az inggallér igazítása közben csak úgy, a válla fölött odavetette: „Ki lőtte a gólt?” Mondom neki, Rashford. Ekkor jött tőle az első kinyilatkoztatás: „Ja, az egész ügyes gyerek.” Annyira meglepődtem ezen a szakmai minősítésen, hogy bennem szorult a szó… Aztán jött a meccs második félideje, amelyet a riporter is szinte euforikus állapotban, emelkedett hangon közvetített végig, mivel egymást érték a nagyobbnál nagyobb helyzetek.
Ahogy telt-múlt az idő, egyszer csak azt vettem észre, hogy a feleségem mellém telepedett. Pedig hosszú ismeretségünk alatt kiderítettem róla, hogy ő legfeljebb a kézilabda- és a vízipóló-mérkőzéseket nézi meg szívesen. Ám a napi meglepetéspenzumnak ezzel még nem volt vége. A találkozó lefújását követően ugyanis oldalbordám beszélgetést kezdeményezett a fociról, a látottakról. A sportágra kellő rálátásról tanúbizonyságot téve, meggyőzően érvelve kifejtette, miért is szereti az angol élvonal küzdelmeit, imigyen elemezve: „Az angoloknál nincsenek igazán lefutott meccsek, nincs szinte egyik találkozónak sem abszolút favoritja.” Ezzel nem nagyon lehetett vitatkozni, de itt még nem ért véget párom eszmefuttatása: „Nézd meg a német vagy a spanyol pontvadászatot… (!) Ott legfeljebb két-három csapat harcol már évek óta a bajnoki címért. Az angoloknál meg hat…” Mi tagadás, ezt az állítást is nehéz lenne cáfolni. Így jutottunk el – időben – a harmadik félidőig. Magamban jót derültem a dolgon…
Igaz, másnap pulóvert kellett húznom, mert az ingeim vasalatlanul kerültek vissza a ruhásszekrény aljára.
