„Ha (márciusban, az ob-n) megy a kétszáz vegyes, jöhet az olimpia, ha nem, nem erőlködöm tovább” – Cseh László mondta ezt a Nemzeti Sportban tegnap megjelent interjúban, és sokan vagyunk olyanok, akik már hónapok óta várták a magyar (úszó)sport valaha volt egyik legnagyobb alakjától ezt a mondatot.
A négyszeres olimpiai ezüstérmes, kétszeres világ- és tizennégyszeres Európa-bajnok legenda a júliusi kvangdzsui vb-ről nemhogy érem nélkül jött haza, hanem még döntőbe sem került, és bár olyanokat nyilatkozott, hogy „már érzem, mi a gond, az olimpiáig megpróbáljuk kijavítani a hibákat edzőmmel, Plagányi Zsolttal”, bizony kínos volt hallgatni ezeket a szavakat attól a hérosztól, aki egykoron hajszál híján a pályája csúcsán álló Michael Phelpst is legyőzte.
Félreértés ne essék, Cseh rendelkezik olimpiai A szinttel 200 méter vegyesen, s ha úgy dönt, hogy elmegy Tokióba, én leszek az utolsó, aki ezért megbírálja. Cseh óriási úszó, embernek – ha lehet – még nagyobb, sohasem húzódott el a nyilatkozat elől, még ha esetleg leszerepelt is. (Másfél évtizeden keresztül ilyenre nem akadt példa, minden világversenyről éremmel tért haza, a tavalyi glasgow-i Eb és az idei kvangdzsui vb volt az első sikertelen kontinens-, illetve világbajnoksága.)
Sós Csaba szövetségi kapitány is kijelentette – nyilvánosan, de nekem négyszemközt is –, hogy
Cseh addig lesz a válogatott tagja, ameddig ő maga akarja.
És ez a kulcsmondat. Ameddig csak ő maga akarja.
Mert a hogyan továbbról Cseh Lacinak kell döntenie, és őt ismerve pontosan tudom, hogy semmi sem zavarná jobban, mint ha afféle szent tehénné lényegülne át, akit korábbi érdemeire való tekintettel utaztatnak ki Tokióba. Laci sokkal nagyobb sportoló annál, semmint hogy kegyelemkenyérre szorulna. Most először jelentette ki, és nem csoda, ha sokan felkaptuk rá a fejünket.
Ha van esélye a jó szereplésre, kiutazik, ha nem – ennyi volt…
Nem árt, ha tudja az olvasó, jó ideje pusmognak a honi uszodák zárt világában arról, hogy Laci jobban tenné már, ha szögre akasztaná az úszósapkát – bár tudjuk, hogy a világversenyeken kopaszra borotvált fejjel, sapka nélkül úszik –, és belevágna a civil életbe.
Pusmognak, persze, hiszen senki sem meri Lacinak szemtől szembe megmondani a „frankót”.
Pedig talán mindenkinek – Lacinak is – az lett volna a legjobb. A sajnálatnál, a szánalomnál ugyanis nincs kínosabb érzés.
Aztán ha a nagy bajnok mégis kivágja búcsúzóul a rezet – mi leszünk a legboldogabbak.