Úgysem hiszi el senki sem, mert egyedül voltam a nappaliban, de amikor csütörtök este negyed kilenc előtt pár perccel a Groupama Arénában Verbickas berúgta a Suduva vezető gólját, elégedetten hátradőltem, sőt,

még egy picit még bele is öklöztem a levegőbe.

„Megvan!”

Abban a pillanatban ugyanis számomra eldőlt, hogy a Ferencváros, és nem a szerény tudású, ámbár „szervezett” – bármit is jelentsen ez a napjaink magyar futballzsargonjában unásig elcsépelt, de totálisan értelmetlen befejezett melléknévi igenév – litván alakulat jut el a labdarúgó Európa-liga csoportkörébe.

Nem, nem ment el az újságíró maradék esze, csak egy kicsit átgondolta ennek az egész, furcsa párharcnak a természetrajzát.

Van, ugye, a Fradi, amelynek a kerete négyszer annyit ér, mint a litvánoké. Jó, jó, a transfermarkt.de olykor tévedhet, de azért azt nyugodtan rögzítsük, hogy jobb játékosokból áll a magyar bajnok, mint a litván tabella jelenlegi második helyezettje.

Csakhogy ez egy héttel korábban Marijampoléban nem derül(hetet)t ki, mert Lovrencsics Gergőék – gyaníthatóan a mindig hatványozottan óvatos Rebrov mester instrukcióinak hatására – lementek „kutyába”, azaz a „Csak nehogy gólt kapjunk!” jelmondat szellemében lesüllyedtek a Suduva antifutballjának szintjére.

Vagyis a béka ülepe alá.

És csütörtökön is ezt a forgatókönyvet hozták tizenegy percen át, amíg Verbickas lövése meg nem pattant Blazicon, és be nem vágódott Dibusz hálójába. Egy gólt valahogy majd úgyis begyötrünk, van erre kilencven percünk, esetleg százhúsz, és akkor még a tizenegyesek is ott vannak. Jobb egy tuti hosszabbítás, mint dupla vagy semmi alapon játszva egy nem várt kiesés.

Csakhogy Verbickas gólja felrúgott minden előzetes zsüzsét.

Attól kezdve legalább két gólra volt szüksége az FTC-nek, és azt kockázatkerülő alibizéssel nem lehetett volna berúgni. Nem volt más választásuk Boliéknak, mint elkezdeni – futballozni.

Na, ebben már jobbak voltak a Sudavánál. Beindult egy őrült adok-kapok, mondhatni grundfoci, amikor a taktika és a stratégia zárójelbe került, vörös köd szállt le Sigérék szemére. Már Rebrov is kivetkőzött önmagából, kukába hajította visszafogott imázsával együtt az eredeti forgatókönyvet, ott ugrált, tombolt, a második bekapott gólnál átkozódott, majd a végén, Tokmac, illetve Szignyevics gólja után együtt ünnepelt fiaival.

Ünnepelte a futball diadalát az agyonszabályozott, túltaktikázott, tutista unalom fölött.

Adja isten, hogy a mester a csoportkörben is veszítse el a józan eszét…