– Meséljen a kezdetekről!
– A véletlenek is szerepet játszottak abban, amit elértem – fogalmazott a Mohácsi Újság.hu hírportálnak adott interjúban. – Még 1971-ben hívtak dolgozni a mohácsi uszodába, ahol gépészként kezdtem, de egyszer egy ismerősöm otthagyta nálam a két gyermekét, mert valamit el kellett intéznie. A lurkók az elején nem igazán tudtak tempózni, de pár óra elteltével már magabiztosan lubickoltak a mélyebb vizekben is. Az apjuk el is csodálkozott ezen. A kapcsolatot azóta is tartjuk, de közben azért kiderült, akad némi érzékem a témához.
– Miközben más utakat jár be a kollégáihoz képest.
– Valóban, én nem alkalmazok úszódeszkát, mint sokan teszik. Nyilván a szárazföldi munkával kezdek, de aztán már irány a víz, ami természetes közeg. A váltóban korábban olimpiai bronzérmes, egyéniben 1924-ben ezüstös dr. Bárány István is oktatott egykoron. Megmutatott olyan elemeket, amik kiválóak, de kevesen alkalmazták azokat régebben.
– A mentés fortélyait is elsajátította?
– Kötelező tananyagnak számított. Hála az égnek, csupán egyszer volt rá szükségem éles helyzetben. Szóltak, hogy menjek, mert bugyborékol a víz. Azt hittem, az összeeresztésnél jön föl a levegő, de azért becsületből alámerültem a medencében. Erre egy testes embert találtam a legalján, szinte mozdulatlanul fekve. Felhoztam, de egyedül képtelen lettem volna kitenni a partra. Érkezett a segítség, kituszkoltuk, újraélesztettük az illetőt. Mire a mentők megérkeztek, már jobban volt. Délután már le-fel sétált a kórházban. Köszönetet nem mondott az illető, de nem is bánom.
– Csaknem fél évszázad alatt mintegy ötezer tanítványa lehetett. Meddig szeretné még folytatni?
– Ameddig bírom, addig mindenképpen. A feleségem rám bízta a döntést, azt mondta, addig végezzem a dolgom, amíg bírom erővel. Egy kicsit ez is éltet. Képtelen lennék elszakadni a közegtől, ami a sorsom elválaszthatatlan része lett. Most is számosan bejelentkeztek, nem csupán Magyarországról, de a németektől is olyanok, akik innen származtak el. Nekik nem mondhatok nemet, ha az unokáikat miattam hozzák el ide.
Mehetett volna a Csepelbe kosarazni
A Felvidéken, Rimaszombaton, 1941-ben született Éva József. Apja ugyanis Mohácsról került oda polgármesternek. A várost 1944 decemberében hagyták el, majd éltek Németországban is. Onnan tértek vissza a Duna partjára, Baranyába. Hívták kosárlabdázni az NB I-es Csepel Autóba, de családi okokból végül hazatért. A feleségével 1965-ben házasodtak össze, két gyermekük, két unokájuk van. Úszásoktatással immár lassan öt évtizede foglalkozik. Emellett szereti, gyűjti a régiségeket, festményeket. Nem hobbija, de állandóan köszönget a városban, mert annyian ismerik fel a korábbi tanítványai közül.