– Tényleg az anyósa indította el a játékvezetői pályán?
– Meseszerű a történet, de valóban így volt – idézte fel a 70 éves Horváth László. – Egy közös meccsnézésen sokat bíráltam a játékvezetőt, mire a feleségem édesanyja azt mondta, akkor legyek én is bíró. 1974-ben, mikor már befejeztem a labdarúgó pályafutásomat, letettem a vizsgát.
– A karrierje csúcsaként egy kettős rangadón is részt vehetett.
– Addig hosszú volt az út, végigjártam a szamárlétrát. Viszonylag hamar NB III.-as kerettag lettem, aztán a másodosztályban is működtem. Bejártam gyakorlatilag az egész országot. Partjelzőként az NB I.-ben is működtem, így léphettem pályára többek közt a Fradi Üllői út stadionjában, Újpesten, Csepelen, Székesfehérváron vagy éppen Zalaegerszegen. Az egyik legemlékezetesebb mérkőzésem egy kettős rangadó volt a Népstadionban, ahol egy Ferencváros-Vasas meccsen segíthettem Palotai Károly játékvezető munkáját.
– Milyen volt együtt dolgozni a legendás sípmesterrel?
– Megvolt köztünk az összhang, rengeteget lehetett tanulni tőle. Palotai Károly különleges ember volt, szerény és visszafogott. Jó kapcsolatot ápoltam vele, szerette a vidéki embereket. Pécsre is mindig szívesen jött. Nem villogott, pedig lett volna mivel.
– Aztán jött a sérülés.
– A PVSK salakos pályáján bokatörést szenvedtem, emiatt a korábbi szinten már nem tudtam folytatni a játékvezetést. Lelkileg megviselt az eset, de jobban tudtam koncentrálni a pedagógusi pályafutásomra. Ebben az időszakban lettem a pécsi Nevelési Központ – már nem létező – 3-as számú általános iskolájának igazgatóhelyettese, majd 1988-ban Kozármislenybe hívtak, ahol igazgatóként dolgoztam. Az volt a hőskor, egy kis falusi, négyosztályos intézményt vettem át, amelyet aztán tizenhat évvel később felsős osztályokkal, informatika és német tagozatokkal adtam át utódomnak. A sportolást sem hanyagoltam. Ekkor indult az Olimpiai Ötpróba elnevezésű akció, amelyben a Balaton átúszása is szerepelt. 1985 és 2006 között összesen huszonegy alkalommal tettem meg a távot, minden alkalommal három órán belül nagyjából 10–15 perccel.
– A nézőtéri bekiabálásokat és a labdarúgók beszólásait hogyan tűrte?
– Egy bizonyos szintig egy játékvezetőnek ezeket el kell engednie a füle mellett. Mindenesetre akkoriban más világ volt, kevesebb durvaság, verbális agresszió történt a pályákon. Nagyobb volt a tisztelet egymás iránt. Persze, azért voltak beszólások a játékosoktól és a lelátókról is, de más stílusban, mint manapság.
– Miként ápolják húga, Horváth Judit, az egykori kosárlabdázó emlékét?
– Nemcsak a család, hanem a pécsi kosárlabda-társadalom és a város sem feledkezik meg Juciról. Természetesen rendszeresen járunk a temetőbe, illetve a sportcsarnoknál felállított szoborhoz.
– Egész Pécset megrázta az a nap.
– 1997. szeptember 12-én történt a baleset. Az egyetemről mentem hazafelé, amikor kaptam a hírt. Összeroppantam. A klinikán átadták az iratait, táskáját. A fiát én hoztam el az iskolából, cukrászdába vittem, majd hazamentünk. Juci férje Szekszárdon, Zsuzsi testvérünk pedig Szegeden volt továbbképzésen. A sors kegyetlen fintora, hogy szeptember 12-e Mária- nap, édesanyámat is így hívják, illetve ezt a nevet is viseli Zsuzsi húgom. A születésnapom pedig 14-én van. Édesanyánk Juci halálát követő harmadik napon ment el. Egy héten két temetés. Ezt nem kívánom senkinek.
Az Aranysíp díjat is megkapta korábban
Horváth László 1949-ben született Zalaegerszegen. Futballistaként a bőrgyári csapat, a Pécsi BTC, illetve a PEAC játékosa volt. Igazgatóhelyettesként dolgozott a Nevelési Központ 3-as számú általános iskolájában, valamint 1988 és 2004 között igazgatóként vezette a kozármislenyi sulit. A településen önkormányzati képviselőnek választották. Labdarúgó-játékvezetőként 1976 és ’83 között volt országos kerettag, 1574 nagypályás mérkőzésen működött. 1995-ben Aranysíp díjat kapott.