Reményik verssel adnak reményt az embereknek az olasz amatőr színészek a koronavírus-járvány idején – írja a Magyar Nemzet.
Reményik Sándor a világháború végén írta az Egyszer talán majd mégis vége lesz című versét, 1918-ban, melynek sorai a mostani „háborús” állapotokban is megrendítően időszerűek, főleg Olaszországban. A verset magyarul mondó olasz színészek a költő versével buzdítanak kitartásra, szavalással adnak reményt az embereknek ebben a nehéz helyzetben.
A költő versét a koronavírus sújtotta Észak-Olaszországban élő amatőr színészekhez egy budapesti vállalkozó, Szilágyi Zoltán juttatta el, aki barátjának és üzletfelének, Cristiano Cardin figyelmébe ajánlotta (ő is a Castello Errante amatőr színésztársulat tagja). A vállalkozó olasz nyersfordítást is készített a versből, hogy megkönnyítse a színészek dolgát. A Veneto régió egyik városában, Coneglianóban működő társulat tagjai otthonukban mondták el kamera előtt a vers egy-egy sorát eredeti nyelven, a felvételeket pedig a vállalkozó testvére vágta össze.
Egyszer talán majd mégis vége lesz…ennek az egész őrületnek, ennek a háborúnak, amely az egész világot sújtja. Az aljas, láthatatlan ellenség inváziójának, amely csak Olaszországban mára közel tizennégyezer ember haláláért felelős. Olasz barátom, Cristiano Cardin , aki azon kívül, hogy a legfontosabb beszállítónk – feleségével együtt a Castello Errante amatőr színésztársulatnak is tagja. A tavaszra tervezett előadásaik elmaradnak, a céget is időszakosan bezárták. Kényszerű otthonlétükben azonban a társulat nem vesztette el a reményt, de az élet és a művészet iránti szeretetét sem, így amikor megkértem, hogy Reményik Sándor gyönyörű és aktuális versét mondják el magyarul – azonnal igent mondtak. Köszönöm nekik és köszönöm testvéremnek, Szilárd Szilágyi-nak, hogy a videót megszerkesztette.Egyszer talán majd mégis vége lesz. Vigyázzatok egymásra!
Közzétette: Zoltan Szilagyi – 2020. április 3., péntek
Reményik Sándor:
Egyszer talán majd mégis vége lesz
És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.
A régi hithez, a régi házhoz –
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.
A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.
Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.