– Nagyon szépen sorakoznak a falon az oklevelek, a falat nem is látni tőlük.
– Ez egy töredéke annak, amink van, de több már sajnos nem fért fel. Nemrég készítettem el a portfóliómat, de kiderült, hogy az elért eredményeknél ki kell takarni a gyerekek nevét. Ezt én annyira méltatlannak tartottam, hogy dühből egy oklevelet sem tettem bele, pedig országos első, nemzetközi dobogós eredményeink vannak. A portfólió védésem előtt raktam ki a falra annyit, amennyi kifért.
– Hogyan került Siklósra?
– A Szovjetunióból jöttem. Kárpátalján élt a család, aztán amikor a háború után lezárták a határt, szovjet állampolgárok lettünk. Az oroszokkal jó kapcsolatban voltunk, oroszul beszélgettünk, ami nem volt hátrány, hiszen idegen nyelvet tanulni sosem az. Ám mindig volt bennem egy vágy, hogy magyar nyelven tudjam intézni a hivatalos ügyeimet. A férjemmel Ungváron laktunk, neki is volt egy ilyen titkos vágya, de akkor csak családegyesítés címen lehetett Magyarországra jönni. Aztán kezdett repedezni a vasfüggöny, ezt meglovagolva kezdtünk próbálkozni, hogy Magyarországra jöhessünk. Minden magyarországi zeneiskolának küldtem egy levelet, hogy szeretnék átjönni Magyarországra. Több helyről is jött visszajelzés, csak nekem az volt a kérésem, hogy kaphassak egy szolgálati lakást, hiszen családostul jönnék. Ezt Siklós és talán még két város tudta felajánlani. Az unokatestvérem itt lakik Pécsett, ezért Siklós mellett döntöttünk. 1990-ben tudtunk kijönni két év várakozás után.
– Hogy lett hegedűtanár?
– Elég komoly zeneóvodai nevelés folyt a Szovjetunióban. Az egyik zenetanárnő azt mondta édesanyámnak az óvodában, hogy nekem olyan rendkívüli hallásom van, hogy mindenképpen zeneiskolába kell adni, mert Istentől való vétek ezt nem kihasználni. Én zongorázni szerettem volna, édesanyám viszont nem tudott nekem zongorát venni, a hegedűre akart rábeszélni. Engem nem lehetett meggyőzni és ebből adódóan nem is akartam menni a zeneiskolába, az anyukám viszont elég katonás természet, elvitt az iskolába. Én itt megmakacsoltam magam, hogy nem megyek be. Anyukám erre bekopogott, kinyitotta az ajtót, betolt engem és becsukta az ajtót. Aztán ez lett az életem, nagyon szeretem, ez a hivatásom, a hobbim, a szerelmem.
– Mióta járnak versenyekre?
– Tíz évvel ezelőtt volt egy nagyon ügyes tanítványom, egy kisfiú. Ez azért érdekes, mert a növendékeim között csak néha van egy-egy fiú. Hat éves volt, hegedülni szeretett volna, de a szülei nem engedték, mert hogy egy fiú ne hegedüljön, hanem trombitáljon. A fiú viszont addig nyaggatta a szüleit, hogy beíratták. Olyan tehetséges volt, hogy márciusban kezdtünk és májusban már vizsgázott, ami a hegedűs viszonylatban elképesztően rövid idő. Nagyon szorgalmas is volt, élt halt a hegedűért. Vele voltunk először versenyezni, aztán a többiek is szerették volna követni őt. Egy szombathelyi versenyre a harkányi iskola igazgatója is velünk jött és éppen akkor lépett be az ajtón, amikor a harkányi kislány felállt a színpadra. A légy zümmögését is meg lehet hallani abban a csendben. Az igazgató megvárta az előadási darab végét, majd azt mondta: „elmegyek, mert ezt a feszültséget nem bírom”. Akkor hat gyerekkel voltunk, az ember ilyenkor szinte beleőszül, amíg le nem játsszák a növendékei az anyagot.
– És aztán jöttek az eredmények.
– Igen, bekerültünk az országos versenyekre. Egyszer az egyik után a szombathelyi zeneiskola igazgatójától kaptam egy levelet, amelyben azt írta, hogy neki annyira tetszenek az én növendékeim, hogy megkér bennünket, hogy az ő régiós versenyükre is menjünk el. Azóta minden évben elmegyünk a Sistrum zenei versenyekre Szombathelyre. Szép eredményeket érnek el, nívódíjakkal jönnek haza a siklósiak. Aztán külföldre kezdtünk járni, legutóbb például Szlovákiában voltunk három tanítványommal, onnan két első és egy második díjat hoztunk haza. Ez az év egyébként nagyon szépen zárul, merthogy márciusban felkeresett Perényi Eszter hegedűművész a Zeneakadémiától és megkért engem, hogy zsűrizzek én is az országos versenyen. Ez három hete volt, ahol a siklósi zeneiskola is képviseltette magát, két országos harmadik díjat szereztünk. Az egyik kislány egy különdíjat is kapott a legszebb Chopin interpretációért.
– Mire a legbüszkébb?
– A tanítványaimra, a tanári oklevelekre, illetve a Halász Ferenc-díjra, hiszen csak néhányan vagyunk az országban, akik ennek a tulajdonosai vagyunk. A gála a Zeneakadémián volt és természetesen a szakma kiválóságai előtt adták át a kitüntetést. Érdekes, hogy ekkor nem voltam annyira meghatódva, mint akkor, amikor itt a várostól a Rédei Károly Közművelődési Díjat megkaptam. Hihetetlenül meghatott. Nagyon sok felkérést kaptam már több zeneiskolától is. Megköszöntem nekik, de én tudtam, hogy innen Siklósról nem fogok elmenni. Itt olyan csend, béke és nyugalom vesz körül, amit nem adnék fel semmiért.
„Dolce” Hegedűegyüttes
Zavagyákné Dolgos Éva jelenleg harminc tanítvánnyal dolgozik együtt, van négy és fél éves is köztük. Számára mindenki fontos, a legelső versenyzője, Falb Bence már Baselben tanul. A zongorakísérőjük kislánya, Agárdi Anette hat évesen kezdett nála hegedülni, ma már a Zeneakadémián tanul. A zenei pályát választó Popovics Léna, Komjáti Kamilla és Keceli-Mészáros Anna tudását is Dolgos Éva alapozta meg. Szerencsére van utánpótlás: Steier Friderika, Polovics Gréta és Zichy Mária Josefa is nagyon szép zenei karrier előtt állhatnak.
A tanárnő a hét hat napján dolgozik, szabadidejében is a „Dolce” Hegedűegyüttessel koncertezik. A Szovjetunióban ugyanis nagy kultusza volt a hegedűegyüttes felállásnak. Ő is játszott egy ilyenben és ezért alapított itt is egyet 23 évvel ezelőtt. Az Adventi időszak tele lesz fellépéssel, hiszen ilyenkor sokan kérik a hegedűszót. – Legutóbb a Harkányi Szabadegyetemen játszottunk, ahol olyan vastapsot kaptunk, hogy nem is akartak minket leengedni a színpadról. Ezekért a felemelő pillanatokért érdemes áldozni – mondta.