Az arisztokrata szóra mára sajnos rásült egy kommunista billog, ami dölyfösséget, túlzott távolságtartást és egyéb negatív sztereotípiákat takar. Ez viszont azért is különösen kegyetlen, mert ha ezek a nemesi családok nem léteztek volna, egészen másképp alakult volna a magyar írásbeliség, a kultúra, a honvédelem története.
Erdélyben az arisztokrácia léte nemzetmegtartó erő volt, amit bizonyít, hogy a román vörösök, de már a Trianon utáni új honfoglalók, is mindent megtettek, hogy elűzzék őket, hogy elrabolják vagyonukat, ingóságaikat, és persze ingatlanjaikat.
A bebörtönzéstől sem riadtak vissza. Hogy láthatatlanná tegyék őket vagy, hogy olyan messze üldözzék a nemesi származékokat, hogy azoknak még esélyük se lehessen visszatérni, visszavenni azt, ami évszázadokig a családjuké volt.
Ám, mint Margittai Gábor is írja könyvében, az erdélyi nemesség, birtokosság és nagypolgárság életében az igazi törés már korábban megtörtént. Trianon után egy évvel, 1921-ben a romániai „földreform” keretében néhány tollvonással (mint Trianonban), tettek tönkre olyan ősi magyar famíliákat, amelyek már a középkortól jelen voltak Erdély földjén. Ekkor érezte meg a Magyarországról lekapcsolt régió, hogy milyen jövőt tartogatnak az új honfoglalók. Ez a jövő, ami mostanra mi magyarok, erdélyiek jelene lett, mutatkozik meg Margittai Gábor képanyagban is gazdag könyvében, amely az elmúlt évek, hónapok romániai magyarellenes lépéseit is felgöngyölíti.
A kötet részleteiben bemutatja, hogy egy erdélyi arisztokratának ma sincs egyszerű dolga 30 évvel a rendszerváltozás után. Mindemellett
józan ésszel fel nem fogható az, hogy a tömérdek kastéllyal, kúriával mennyire kegyetlenül elbánt a balkáni Románia, amely még a 24. órában sem enged, inkább hagyná elporladni a romokat, csak vissza ne „üljön” a magyar gróf, a magyar báró az elkobzott úrilakokba.
Ám a hely szelleme sem engedi az elszakadást, az ellen pedig Bukarest sem tehet semmit.
A báró Kemény család 1945 után ideig-óráig még talpon tudott maradni Bukarest árnyékában, de kegyetlen sors várt rájuk is. 21. századi erdélyi jelenlétüket folytonos pereskedésekkel próbálják meghiúsítani, hiszen a család önmaga egy hatalmas fekete folt Románia makulátlannak hazudott kisebbségvédelmi abroszán.
Erdély egyik legősibb főnemesi családjának, a bölényfejes Wassoknak ma már csak egy árva kastélyuk áll a Mezőségen. A többit gyűlöletből, haszonlesésből lerombolták
– írja Margittai. A messze földön híres kastélykertet is letarolták, beszántva egzotikus fáit, bokrait megálmodójuk sírjával együtt. Kisebb emlékhelyek, kihalt gyülekezetek ütött-kopott kegytárgyai meg egy lemálló címerű sírkő. Ennyi maradt meg mára a Wassok látható Erdélyéből. Azokon a tájakon, ahol éppen az utolsó magyarok térnek meg őseikhez. Márpedig Erdély szerelmét, a magyar, román és szász kultúra szövetéből álló hajdani világot nincs író, aki ma hevesebb lángon tartaná, mint szentegyedi és cegei gróf Wass Albert, a magyar irodalomtörténet és a román történeti irodalom Antikrisztusa. Akár tetszik, amit ír, akár nem. Akár olvassuk őt, akár nem.