Sem azt megelőzően, sem azóta nem történt hasonló természeti katasztrófa: az 1955–56-os esztendő telének végén a Duna Dunaföldvár alatti szakaszán hatalmas erősségű és magasságú jeges ár pusztított. A hosszú, kemény tél után a folyó felsőbb részein erős olvadás, jelentős csapadék, gyors árhullám alakult ki. Az alacsony és magas hőmérsékletek szokatlanul nagy különbsége és gyors váltakozása, egyenetlensége miatt márciusra több száz kilométeres hosszúságban és teljes szélességben befagyott a Duna.
Újabb és újabb ár- és hideghullámok, lefagyó és összetorlódó, megbonthatatlan jégtömegek, lassú jégmozgás, vízvisszaduzzasztás rontották a helyzetet. Az ósükösdi Vajastorok és az országhatár közt huszonkét helyen szakadt át a Duna bal parti töltése. Baján március 11-én a jeges ár áttörte a város központjában lévő, a pecás szobráról jól ismert Vörös-hidat, több méteres jeges víz alá került Józsefváros és a település több más területe, ipari, mezőgazdasági létesítménye is, háromszázhatvan család vált hajléktalanná. Az akkor már napok óta bombázott jégtáblák egymás alá verődve fenékig eltorlaszolták a folyó medrét az apatini kanyarban, így a víz visszaduzzadt.
1956. március 13-án a Duna vízszintje megközelítette az ezres jelzést Mohácsnál. Az ár a várost fenyegette, s a védekezés irányítói, miután más megoldás nem kínálkozott, úgy határoztak, átszakítják a szigeti körgátat. Ez Mohács menekülését jelentette, ennek az ára azonban a sziget pusztulása volt.
Mindent elöntött a jéghideg víz
A Margitta-szigetet teljesen elöntötte a Duna, összesen több mint 5800 embert kellett kimenekíteni erről a területről. A hatalmas mennyiségű jeges víz gyakorlatilag az összes épületet, építményt, s az állatállomány jelentős részét elpusztította a szigeten, óriási anyagi károkat okozva a lakosságnak és az államnak is.