A huszonöt év alatt a Dunántúli Naplóból megközelítőleg huszonötmillió példányt sikerült eljuttatni az olvasókhoz. Ez nem jöhetett volna létre a szerkesztőség dolgos, kétszáz fős terjesztői hálózata nélkül, akik a munkájuk során közel kétszázötvenmillió kilométert tettek meg.
Huth János már sok éve látja el a Dunántúli Napló terjesztésével járó feladatokat, többek között ő viszi ki az újságokat Nagypeterdre, Botykapeterdre és Szigetvár egyes körzeteibe is.
– Tisztán emlékszem a napra, amikor beálltam dolgozni az újsághoz – emlékezett vissza Huth János. – Egy barátom szólt, hogy van egy remek munkalehetőség az egyik helyi szerkesztőségnél, akkor éppen targoncásként dolgoztam az érettségi után. Mivel jó lehetőségnek tartottam, jelentkeztem a munkára, amit 1993. január 1-jén meg is kaptam. Akkoriban jóval többet lehetett keresni ezzel, mint bármi mással. A mai világban már nem ez a legjövedelmezőbb állás, de talán azért is szeretem csinálni, mert rengeteg embert ismertem meg a terjesztés során, többekkel már-már baráti kapcsolatot ápolunk.
– Ezen felül a mai napig lelkesen végzem a munkámat, pedig minden nap háromnegyed háromkor kelek ki az ágyból. Ez sokak számára megterhelő lehet – mondta János, majd hozzátette, hogy egy idő után bármihez hozzá lehet szokni.
– Felemelő érzés továbbá az is, hogy szinte mindenki ismer a körzetemben és előre köszönnek. Persze mint mindennek, ennek a munkának is megvan a maga árnyoldala, a korán kelésen túl. Mivel minden reggel útra kelünk, elkerülhetetlenné válnak az olyan szerencsétlen balesetek, mint amilyen sajnos velem is megtörtént. Egyik nap, amikor autóval szállítottam ki a lapot, az egyik kereszteződésben oldalról belém jött egy kamion. Az ütközés ereje belesodort egy árokba, abban a pillanatban lepergett előttem az életem, és azt hittem nem élem túl. Természetesen nem írtam a munka rovására, hiszen ez bármikor előfordulhatott volna velem – mondta János, majd félmosollyal az arcán hozzátette, a baleset után elkérte az egyik rokonának a kocsiját, hogy tudjon dolgozni.