A DN SMS-rovatában dicsérő szavakat olvashattunk a pécsi köztemetőről. Nos, nekem az elmúlt két szezonban öt alkalommal kellett azzal szembesülnöm – amit a Postabontásban korábban megjelent írásomban is szóvá tettem –, hogy kaszálékkal volt beborítva a szeretteink gondozott sírja. Mellesleg nem csak kaszálékkal, hanem a szomszédos síron lévő műanyag koszorúkról és cserepes virágokról lekaszabolt kis darabokkal. Gondolom, a szomszédos sír hozzátartozói is „örültek” a dolognak.
Az SMS írója úgy fogalmaz, a zöldhulladékot a fűnyírást követően, pár nap múlva eltakarítják. Szerintem a konyhában se „pár nap után” tesz rendet az ember. Ha másvalaki síremlékén okozunk kárt, szennyeződést, akkor azt haladéktalanul lenne ildomos jóvátenni!
Sajnos azt is meg kellett tapasztalnunk, hogy tövig lenyírták a sír köré, még szegény édesanyám által ültetett, és éppen pompázó színes virágokat.
Az öntözőkannák és seprűk, lapátok ugyan jó, hogy vannak, de ma már természetesek bármelyik falusi temetőben is. Azokért nem kell örömódákat és dicshimnuszokat zengeni mindig.
Hadd legyen egy javaslatom – így halottak napja közeledtével. Szánjunk mi emberek egy percet arra, hogy belenézünk a tükörben a saját tekintetünkbe (jó mélyen), és kifogások nélkül, őszintén elgondolkodunk azon: vajon azon az úton járunk-e amire a szüleink annak idején neveltek minket. Hogy úgy élünk-e, hogy akikkel találkozunk utunk során, azoknak adunk-e valamit – vagy pedig elveszünk tőlük. Akár csak jó érzést, hitet, bizalmat.
Hogy mi magunk, vajon majd olyan nyomot hagyunk-e magunk után (amikor már mi is egy esetleg méltatlanul kezelt síremlék alá kerülünk), hogy jobb lesz/lett tőlünk a világ? Vagy inkább csak romboltunk. Hogy szemfényvesztések, téveszmék, ideológiák mögé bújunk-e, vagy azon munkálkodunk, hogy jobb legyen a világ tőlünk. Legalább a ránk bízott konkrét feladatokban. Békés megemlékezést!
Név és cím a szerkesztőségben