„Hétfőn egy igazán jó dolog történt velem” – kezd levelét olvasónk és át is adjuk neki a szót.
„A Tüke Busz-t lehet szeretni, lehet utálni, de egy biztos: ők tartják mozgásban a várost. S leszögezhetjük: vannak még ott is jó emberek a volánnál. A rövidke történetemből kiderül, miért is gondolom így.
Tehát jöjjön a friss, hétfő délutáni történetem. Úgy alakult a napom, hogy tovább maradtam kint a megállóban, mint terveztem, mert lekéstem a 27-es buszt. Sebaj, egy óra, és jön a másik. Igaz, 3 percen múlt, hogy lekéstem a járatot, de ez van. Az embernek nem lehet rendre szerencséje mindenben. Leültem egy padra, viszonylagos árnyékban iszogattam a kis vizem, és méregtelenítettem vadul.
Tudni kell, s a történetet árnyalja, hogy kismama vagyok, s immár a 35. hétben járok. Aki volt már terhes, az tudja, hogy ilyenkor nem gyors az ember, de legalább kegyetlen. Néztem az appon, merre is jár éppen az én nagyon várt buszom. Ó, csak 7 percet húz rá – ez valóban nagy öröm. Végre beállt az uránvárosi végállomás érkező kocsiállásba, és én már éreztem, hogy nincs sok vissza, hamarosan otthon fekszem a hűvösben. Ehelyett emberünk rutintalanságból nem állt be az induló kocsiállásra. Továbbhajtott. Vagy 20 ember állt ott döbbenten, hogy most ilyenkor milyen rendezvény van. Egy öt főből álló elit alakulat bement a forgalmi irodába.
Tartottam tőle, hogy ha bemegyek én is, akkor örök bérletet kap a fiam, mert ott szülök meg, mire sorra kerülök.
Jön vissza a kis csapat, hogy ennyi, nem tudnak mit tenni, várjuk meg a következőt. Ott éreztem, hogy ez a nap nem az én napom ….
Jött egy 26-os. Felszálltunk, mert hát rutinos emberként tudjuk, hogy abból több jön, mint azokból, amik felmennek a hegyre. Nekem az volt a tervem, hogy az útvonalon lévő bárba betérek, eszek egy gyümölcslevest, majd hazabuszozok a következő 27-essel. Mert hogy még egy óra aszalást nem bír ki a testem a megállóban.
Jött a svéd csavar: az elit alakulatunk vezetője szólt a buszvezetőnek, hogy itt biza van egy kismama a buszon, és fent lakik messze a hegyen. Lenne -e olyan jó, hogy módosítja a tervet, és felkanyarodik, mert sajnos az előző kollégája nem állt be az induló kocsiállásra, így otthagyott aszalódni bennünket?!
Emberünk telefonált, jött a válasz: megyünk fel a hegyre, onnan ki a rakodóhoz. Nekem már tényleg a könnyem is folyt, annyira örültem ennek. Örök hálám a sofőrnek, és annak, aki engedte az útvonal módosítását. A történetem világosan bizonyítja, hogy vannak még ott is olyan emberek, akik a megoldást keresik, nem pedig hárítanak.”
Név és cím
a szerkesztőségben