Nem sokkal ezután valamelyik megállóban felszállt egy kismama gyermekkocsival. A busz rendre a lehető legkisebb, ami a városban közlekedik, s az említett napon is tömve volt – úgyhogy több utas a kismamák babakocsis „parkolójába” szorult. Jómagam is. Tehát a kismama csak üggyel-bajjal tudott feljutni a buszra a gyermekkocsival – ezért a sofőr kiszállt a fülkéből és ráförmedt az utasokra, hogy menjenek hátrébb. – Ugyan hová? – kérdeztem tőle. Mire ő fennhangon közölte, hogy ahol én állok, az a kisbabák helye. Mivel nem volt módom hátrébb sorolni a „banyakamionommal”, igyekeztem letülekedni a buszról, s megvárni egy másik járatot. A férjem a buszon maradt, s amikor végre mindketten hazaérkeztünk elmondta, hogy a sofőr felháborodottan kérdezte az utasokat, hogy mit képzel magáról ez a nő. (Mármint én.)
Ezúton üzenném neki: nem gondoltam, hogy haptákba kell állni egy teljes árú bérlettel utazó személynek (jelesül nekem) – aki előre kifizeti az utazásait a busztársaságnak – azért, mert egy kismama felszáll gyermekkocsistul, pakkostul a buszra. Azt is gondolom, hogy neki mint buszvezetőnek kötelessége gondoskodni arról, hogy minden utas a méregdrága utazási feltételeknek megfelelve kényelmesen juthasson az utazása végcéljáig. Nekem is jogom lenne a kényelmes és zavartalan utazáshoz, ha másért nem, akkor az előre megváltott bérletem okán. Ez az esetem volt az „i”-re a pont, ugyanis ezt megelőzően egy héttel korábban ugyanerre a járatra három babakocsis anyuka szállt fel… A megállókban leszállni szándékozók csak nagy üggyel-bajjal tudtak lekászálódni a leghátsó ajtón. Nem értem, hogy a szinte leghosszabb útvonalon közlekedő járat vonalán miért nem csuklós buszt közlekedtetnek? Vagy szervezzenek kismamajáratokat, amivel csak babakocsis anyukák közlekednének!
B. Á.