Ugyanis kivártam először, hogy kávét készítsenek tejszínhabbal az előttem lévőnek, majd valaki műanyag gyerekjátékot kért. A sarokban többen újságot olvastak az asztalnál, miközben a benzinkutas kis péksüteményeket sütögetett nekik.
Volt olyan kuncsaft, aki krumplit vett volna a gulyásleveshez – gondoltam is magamban, mekkora szerencse, hogy húst egyelőre nem lehet kapni, de az is lehet, hogy idővel hentes részleget is kialakítanak majd a shopban. Persze akadt olyan is, aki csak benzinért ugrott be. Többen amúgy lottóztak és egyéb szerencsejáték-szelvényeket töltögettek ki, és volt olyan is, aki tűzifáért jött, mert azt is lehet kapni, szépen becsomagolva, mint a kenyeret.
Minden van a benzinkúton, lehetetlen árakért. Éppen néztem az előttem lévő pultot – volt időm bőven a tanulmányozásra –, hogy egy egyszerű kis szelet csokoládé csaknem ötszáz jó magyar forintot kóstált. Ugyanez egy élelmiszerüzletben ennek a töredéke.
Tényleg kezdtem sajnálni a benzinkút tulajdonosait – még inkább a dolgozóit –, hogy a sanyarú gazdasági helyzetben csak a benzin eladásából már nem tudnak megélni. De valóban sajnálom a benzinkutasokat, akik – gondolom – egy szót sem szólhatnak a fokozódó megpróbáltatások miatt. Pedig az ő türelmük is véges – érzékeltem magam is. Harsogó hang csapott meg és „ébresztett fel” ugyanis bent, türelmes várakozás közben: „Nem a kocsimosásra van ott a víz!” – hangzott kintről. Szlovák társam ugyanis eléggé el nem ítélhető módon a szélvédőn kívül más üveghez is hozzáért. Ő csak nézett, mint Jenő a hetivásárban – nő létére –, hiszen hazájában ilyen hangnemet nem tapasztalt.
Kifelé megjegyeztem neki halkan: mondtam már kedvesem, hogy amikor a forgalomban, mondjuk zöldre vált a lámpa, és egy másodpercen belül nem indulsz el, várhatóan itt Magyarországon rád dudálnak. Ezen ne csodálkozz, hisz közel a Balkán.