Hónapok óta az egész világot a koronavírus tartja rettegésben, és sok ember elgondolkodott már azon, mi lesz, ha ő is elkapja. Ezt a kérdést a TV2 csinos időjósa is feltette magának, és mindent megtett annak érdekében, hogy elkerülje a fertőzést.
Barta Sylvia tíz éve szenved autoimmun betegségben, így a vírus számára különösen veszélyes volt.
– Ahogy minden évben, idén is megkaptam az influenza elleni oltást, hiszen az immunrendszerem gyengébb az átlagnál. Március elején azonban egy mozgalmas nap közepén éreztem, hogy bujkál bennem valami; de nem vettem komolyan. Ám éjszakára felszökött a lázam, izom- és ízületi fájdalmaim voltak, aludni sem tudtam. Számolgattam hajnalban a perceket, mikor írhatok a kollégáimnak, hogy aznap nem tudok bemenni dolgozni – idézte fel a betegség első tüneteit Sylvi.
Másnap reggel az orvosa a telefonon azt mondta, hogy nem kell a legrosszabbra gondolni, maradjon otthon, és feküdje ki a betegséget. Ám a tünetek egyre csak rosszabbodtak, és az ötvenéves édesanya kezdett kétségbe esni.
– Teljesen legyengültem. Ezenkívül elvesztettem a szaglásomat és az ízérzékelésemet is, és köhögni kezdtem. Éreztem, hogy nagy a baj. Kijöttek a mentők, és elvégezték a tesztet, ami, legnagyobb döbbenetemre, pozitív lett – vallotta be őszintén. – Mellbe vágott a hír, és csak az lebegett a szemem előtt, hogyan mondom el a gyerekeimnek, hogy az édesanyjuk elkapta azt a kórt, amitől az egész világ retteg. Szomorúan fogadták, de büszke vagyok rájuk, hiszen nagyon önállóak voltak ebben a nehéz időszakban. Végtelenül hálás vagyok a férjemnek, aki egy pillanatig sem félt. Minden kockázatot vállalva végig ott volt mellettem. Gondoskodott rólam, erőt adott, amikor már teljesen elvesztettem a reményt, az ő szavai tartották bennem a lelket. Az lebegett a szemem előtt, hogy ezt nekem túl kell élnem, meg kell érnem a lányaim diplomaosztóját, még játszani akarok az unokáimmal. Soha életemben nem voltam ilyen rosszul, pedig az autoimmun betegség sem egy sétagalopp – elevenítette fel az emlékeit a tévés.
A tüneti kezelések azonban nem javítottak Sylvi állapotán. Három hétig csak feküdni tudott, az időszakos javulásokat visszaesések követtek, majd felmerült a bakteriális felülfertőzés gyanúja is.
– Sokszor csak némán feküdtem, és peregtek az arcomon a könnyeim. Mi lesz, ha már nem láthatom újra a szeretteimet? Mi kell megtanítanom még a lányaimnak? Hogyan készítsem fel őket arra, ha kórházba kerülnék? Életemben először megérintett a halál szele. Kilátástalannak éreztem a helyzetet, azon gondolkodtam, vajon meggyógyulok-e. Tudtam, ha fulladás vagy nehézlégzés jön, azonnal mentőt kell hívni. Össze volt készítve a csomagom, de tudtam, hogy nem kerülhetek be az intenzív osztályra, nem feküdhetek magányosan a kórházban – árulta el Sylvi.
Az állapotán végül egy antibiotikus kúra és egy speciális gyógyszer segített.
– Hálás vagyok az orvosaimnak, akikkel napi kapcsolatban voltam, és mindenben segítettek. Húsvét óta stabil az állapotom, de nehezen hittem el, hogy a gyógyulás fázisába léptem. Hosszú út áll még előttem, de már kimegyek a kertbe, és remélem, hamarosan sportolhatok is. Bár ez volt életem legnehezebb időszaka, jólesett, hogy ennyi ember aggódott értem. Az elmúlt hónapokban rengeteg emberi jóságban és önzetlen szeretetben volt részem, ami erőt adott és ad a mai napig a talpra álláshoz – tekintett a jövőbe Sylvi, akinek a családja, mint utólag kiderült, tünetmentesen átesett a betegségen.
Borítókép: Barta Sylvia