Dobó Kata mára hazánk egyik legismertebb színésznőjévé vált. És ha ez nem lenne elég, nemrégiben mutatták be az első filmjét, amelyet rendezőként jegyez – írja a Hot! sztármagazinra hivatkozva a Vasárnap Reggel legutóbbi száma.
Eljött a várva várt pillanat: mozikba került a Kölcsönlakás című film, amelyben rendezőként debütáltál. Mit gondolsz, színésznőként, Dobó Kataként hátrányból indultál?
Ez a film a gyermekem, ami – ha teszik, ha nem – most megítéltetik. Benne van a pakliban, hogy egyesek kritikusabb szemmel nézik majd, keresik a hibát, amibe bele lehet kötni, csak mert a nevemhez fűződik. Mégis bízom benne, hogy a többség, a nézők jól szórakoznak majd. Ha attól tartanék, hogy mit szólnak majd az emberek a munkámhoz, sosem lépnék előre, de azt kell mondjam, az elmúlt húsz évben már annyi mindent kaptam, hogy már nem akarok megfelelni mindenkinek. Ahhoz, hogy nagyot alkothassak, a sortűz elé kell állnom.
Ugródeszkakánt tekintesz erre a filmre? Hiszen ha elismernek rendezőként, könnyebben talál majd meg egy következő lehetőség.
Abszolút. Éppen ezért több mint izgatott vagyok. Beletettem a szívem-lelkem, a tudásom. És nem csak én!
Nagyszerű csapattal dolgoztunk vállvetve, mindannyian egy célért küzdöttünk, hogy maradandót alkossunk.
Mennyire érezted magadénak a feladatot, hogy összefogd a színészeket, a stábot?
Profikkal könnyű, nem kellett óvónénit játszanom. Értették, hogy mit szeretnék, mi az irány, és ehhez tartottuk magunkat. Közben azért rengeteg váratlan dolog ért, amikor éreztem, hogy a döntéseimnek súlyuk van. Ez mindképp új volt. A forgatás után elmondhatatlanul jólesett a sok pozitív visszajelzés, ami a stábtól, a színészektől érkezett.
Húsz évvel ezelőtt A miniszter félrelép című film volt a belépőd a szakmába, rád osztották a csábító, szexi nő szerepét, ami után szépen be is skatulyáztak. Hosszú évekbe – és megannyi remek alakításba – került, hogy bebizonyítsd: a szépséged tehetséggel is társul. Most nem félsz egy újabb címkétől?
Színésznőnek lenni kiszolgáltatott helyzet, a rendezői oldalon állni talán eggyel biztosabb. Ismered azt az embertípust, aki már akkor tudja, milyen egy film, amikor még egy kockát sem látott belőle, igaz? De bármit aggatnak is rám, ki kell tudnom zárni. Ez régebben nem ment, nem is feltétlenül hagyták.
Úgy mondtak rólam ítéletet színésznőként is, hogy nem láttak más darabban, filmben.
Ebből a szempontból jól jött a Korhatáros szerelem című sorozat, a képernyőn keresztül sokak nappalijába eljutottam. Rengeteg üzenetet kaptam, hogy mennyire imádják Júlia karakterét.
Nem bosszant, hogy ilyen sokáig kellett várnod az országos elismerésre?
Nem, inkább jót mosolygok rajta. Tudom, hová pozicionáljam magam. Nem egy olyan szerepem volt, amelyről senki sem hitte, hogy jól áll majd nekem. Az Elnöknőkben például egy szellemileg korlátolt vécésnénit játszottam – na, ha valami, akkor ez távol áll a „jó nő” skatulyától!
Andy Vajna az első pillanattól kezdve hitt benned. Amikor rendezésre adtad a fejed, kérdés nélkül támogatott. Nehezebb lesz boldogulni nélküle?
Ha leszek olyan szerencsés, hogy sikerül egy következő rendezéssel kapcsolatos tervem, kérlek, akkor tedd majd fel ezt a kérdést!
Egy biztos: Andyre mindig számíthattam, barátként és szakmailag is.
Kevesen tudnak annyit a filmről, a filmszakmáról, mint ő tudott. Kölcsönös bizalom volt közöttünk, fordulhattam hozzá tanácsért, ha akartam, ahogy bármelyik magyar filmes. A forgatásra is mindössze egyszer jött ki; hagyta, hogy tegyék az emberek a dolgukat. Egyetlen produkcióra sem telepedett rá.
Kőkemény két éved van ebben a filmben. Időt, energiát sem sajnálva hajtottál. Ezt ki vagy mi sínylette meg?
Pár napja, életemben először, kaptam egy heves szívdobogást a színpadon. A Nyolc nőt játszottuk, a szerepem szerint az első tíz perc igencsak felfokozott hangulatban zajlik, majd a jelenet végével úgy is maradtam. Tébláboltam tovább, le sem tudtam ülni – azt éreztem, hogy el fogok ájulni. Ittam egy piszok erős kávét a darab előtt, valószínűleg az sem tett túl jót a vérnyomásomnak, de emögött sokkal inkább az elmúlt időszak áll. De nem akarok panaszkodni, pusztán arról van szó, hogy az én energiám is véges.
A szeretteid nem hánytorgatták fel, hogy ennyit dolgozol?
A lányom előtt valakivel egy esetleges következő filmről beszélgettünk, mire Szofi annyit kérdezett: „Anya, megint forgatni fogsz?” Persze miatta megszakad a szívem, ha nem tudok vele annyit lenni, mint szeretnék. Mostanában szokta is mondani, amikor este indulok a színházba, hogy ne menjek. Ilyet azelőtt sohasem csinált. A párom (Zsidró Tamás – a szerk.) jobban viselte. Igyekeztem kompenzálni őt, enyhíteni a hiányérzetét. De azt gondolom, Tamás valahol élvezi, hogy mellettem zajlik az élet.
Illik rá, hogy ő a támogató férfi?
Teljes mértékben. Mielőtt belevágtam volna a rendezésbe, áldását kértem. Megbeszéltük, hogy húzós időszak lesz, de kitartunk. Persze ekkor még nem tudtuk, mi vár ránk.
Kimondani is hihetetlen, de idén februárban töltöd be a negyvenötöt. Jó néhány évet letagadhatnál, de ez meg sem fordul a fejedben.
A színésznők életében elérkezik egy szakasz, amikor már nem játszhatják a bombanőt, de még fiatalok a nagymamaszerephez – ekkor ritkulnak a megkeresések. Érdekes a sorstól, hogy épp most, ennyi idősen talált rám a rendezés. Mintha ennek köszönhetően kihagyhatnám ezt az őrlődést.
És különben sem érzem magam negyvenötnek.
Emlékszem, gimnazistakoromban azt gondoltam, hogy negyven felett már nincs is élet – erre tessék, itt vagyok, és beigazolódott, mekkorát tévedtem akkor!
Minden mondatod azt sugallja, hogy nem ragaszkodsz görcsösen a fiatalság megőrzéséhez…
Szellemileg és fizikálisan is jól vagyok. Eszembe sem jutna azért plasztikáztatni, hogy még fiatalabbnak tűnjek, nem is hiszek benne. Az arcom a munkaeszközöm, ha egy beavatkozás félresikerül, lehúzhatom a rolót.
És szeretem viszontlátni rajta az idő lenyomatát, minden ráncot kiérdemeltem.
Kellett az anyaság ahhoz, hogy igazán elfogadd önmagadat, a nőiességedet?
Szofi pont jókor jött. Elmúlt belőlem minden görcs, megnyugodtam. Azt éreztem, beértem.
Mit lát belőled a kislányod?
Talán a koromból kifolyólag, de én sosem voltam az az anyuka, aki huszonötször lecsúszik a lányával a csúszdán, legfeljebb négyszer… (Nevet.) Viszont mindenbe beavatom, rengeteget beszélgetünk. Élvezem, hogy már mélyre lehet menni vele.
Életem legnagyobb szerelme a lányom, és ez így is marad.
Mindent magunkért teszek, szeretném, ha azt látná, hogy az anyukája erős nő, aki eléri a céljait. Dolgozom, stabil megélhetést biztosítok magunknak, amióta csak megszületett – különben miből vennénk meg a Barbie-t? Szeretném, ha látná ezt az összefüggést, hogy semmi sincs csak úgy, a dolgokért tenni kell.
Lenne hely a szívedben egy második gyermeknek?
Akár száznak is! Mégis csekély az esélye annak, hogy másodszor is anya legyek. Élvezem az életemet úgy, ahogy van, közben pedig múlik az idő. Ettől függetlenül azért motoszkál bennem, hogy jó lenne még egy gyerek, ezért még nem döntöttem véglegesen a gyermekvállalással kapcsolatban. Tamás eggyel határozottabb, azt hiszem, neki inkább az igen felé billen a mérleg.
Borítókép: Dobó Kata színésznő egy beszélgetős tévéműsor felvételén az MTVA stúdiójában